Koppantunk – a COP30 és a valóság

Az elmúlt harminc évben a világ egymás után tartotta a nagy klímakonferenciákat, ha évvége jön a COP (Conference of the Parties – a „részes felek konferenciája”). Volt Rio 1992-ben, majd Kyoto, Koppenhága, Párizs, Glasgow (szénlobbival), Dubai és Baku (olajlobbival) – illetve a legutóbb COP30 Belémben, Brazíliában (vezető hatalmak nélkül, expó-jelleggel). 

Minden alkalommal elhangzanak az erős szavak „sürgősségről” és „ambícióról”. Ennek ellenére a globális kibocsátások még mindig csúcson vannak, a felmelegedés gyorsul, és az éghajlati hatások egyre jobban érződnek a mindennapokban. A COP30 nem zárult ugyan totális kudarccal, de egyértelműen nem hozta a szükséges áttörést. A záródokumentumban még egy egyértelmű fosszilis kivezetési vállalás sem szerepel, és olyan ikonikus szereplők, mint az IPCC egyik alelnöke, Ürge-Vorsatz Diána – aki korábban jellemzően az optimistább oldalon állt – „aggasztónak” nevezte az eredményt, és azt mondta: távolabb kerültünk a korábbi megállapodásoktól, nem közelebb.

Könnyű azt mondani: „a politika elbukik, de legalább a tudomány világos”. Van azonban egy mélyebb, kellemetlenebb probléma is: lehet, hogy még a hivatalos tudományos kép is túl puha. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) a fő szervezet, amely a klímatudományt összefoglalja a kormányok számára. Összefoglaló jelentései több ezer lektorált cikken alapulnak, és ezek egy részét a kormányok képviselőivel soronként egyeztetik. Ez nagy legitimitást ad az IPCC-nek, de egyben óvatossá is teszi. A hangsúly a „központi” becsléseken van, a legerősebb figyelmeztetéseket gyakran tompítják, hogy minden ország aláírja a szöveget. Néhány kutató – köztük James Hansen – ezt a mintázatot nevezi „tudományos visszafogottságnak”: hajlam arra, hogy a magas kockázatú forgatókönyveket alul hangsúlyozzák, mert politikailag kényelmetlenek.

Az IPCC jelenlegi legjobb becslése az egyensúlyi klímaszenzitivitásra – azaz, hogy mennyivel lesz melegebb a CO₂-koncentráció megduplázására hosszú távon – körülbelül 3 °C, de a tartomány 2,5–4 °C. Néhány túl ambiciózus forgatókönyvben a felmelegedés 1,5–2 °C körül tartható, ha a globális kibocsátások hamarosan tetőznek, majd gyorsan nulláig esnek, és a század második felében nagyléptékű szén-dioxid-eltávolítás segít. Papíron ez még éppen – nagyon éppen – lehetségesnek tűnik. A valóságban azonban a kibocsátások nem csökkentek, inkább nőttek – különösen Európán kívül. Ráadásul egyre több kutatás jelzi, hogy az IPCC talán alulbecsüli a klímarendszer érzékenységét, és azt is, hogy mennyi melegedés van már „előre beégetve” a rendszerbe.

Itt lép be a képbe James Hansen és a két friss cikke. Hansen nem marginális figura, nem akárki. A NASA Goddard klímakutató intézetének vezetője volt, részt vett a korai klímamodellek fejlesztésében, és 1988-ban az elsők között mondta el az amerikai Kongresszus előtt, nagyon egyértelmű szavakkal, hogy az emberi eredetű globális felmelegedés már zajlik. A 2023-as Global Warming in the Pipeline és a 2025-ös Global Warming Has Accelerated cikkben szerzőtársaival azt állítja, hogy a valódi kockázat nagyobb, mint amit az IPCC általában mutat.

Először is, cikkükben, paleoklíma-adatok – különösen az utolsó jégkorszak és a holocén különbsége – alapján is (!) becslik a klímaérzékenységet. Körülbelül 1,2 °C melegedést kapnak 1 W/m² kényszerre, ami nagyjából 4,5–4,8 °C-ot jelent a CO₂ megduplázására. Ez nincs nagyon távol az IPCC-tartománytól, de egyértelműen annak felső részén van. Nagyon hosszú időskálán, amikor a jégtakarók és a lassú visszacsatolások is teljesen reagálnak, a jelenlegi üvegházgáz-szint akár 8–10 °C felmelegedést is eredményezhetne, ha nem csökkentenénk a koncentrációkat. Ez nem azt jelenti, hogy elkerülhetetlen a 8–10 °C, de jól mutatja, mennyire messze toltuk ki a rendszert az egyensúlyától.

Másodszor, azt állítják, hogy az aeroszol részecskék hűtő hatása erősebb, mint amit sok modell feltételez. Az emberi tevékenységek – különösen a szén- és olajtüzelés – kén-dioxidot bocsátanak ki, amelyből szulfát-aeroszol képződik. Ezek a részecskék fényesebbé teszik a felhőket, több napfényt vernek vissza az űrbe, és ezzel hűtik a bolygót, elrejtve a részben alattuk zajló üvegházgáz-melegedést. Évtizedeken át ez a „véletlen geoengineering” segített alacsonyan tartani a hőmérsékletet. Mivel azonban az aeroszol részecskék rövid életűek és egészségkárosítók, a légszennyezés-szabályozás napjainkban jelentősen csökkenti őket. Hansen a 2020-as IMO hajózási kénszabályokat kiemelten fontos példaként említi: a tisztább hajózási üzemanyag kevesebb szulfát-aeroszolt jelent a forgalmas útvonalak felett, sötétebb felhőket és több elnyelt napsugárzást az óceánban.

Harmadszor, Hansen megmutatja, hogy a Föld energiamegmaradási egyenlege – az a plusz energia, amit a bolygó nyer, mert több napenergia érkezik be, mint amennyi hősugárzás távozik – az ezredforduló eleji ~0,6 W/m²-ről mára nagyjából 1,3–1,4 W/m²-re nőtt. A többletenergia nagy része az óceánokban halmozódik fel. Ez azt jelenti, hogy még akkor is, ha holnaptól nem nőne tovább az üvegházgáz-koncentráció, további melegedés van „csőben”, amíg a rendszer utol nem éri magát. Ha ezt kombináljuk a nagyobb érzékenységgel és a frissen kieső aeroszol-hűtéssel, akkor olyan képet kapunk, ahol a melegedés gyorsul, nem pedig lassul. A rendkívül meleg 2023–2024-es évek, és a 2025-ös előzetes adatok is inkább ezt az erősödő trendet támasztják alá. 2025-tel kiegészülve, az utolsó 3 év átlagában is átlépjük a másfél fokot.

Mit jelent mindez az IPCC forgatókönyveire nézve? Sok „biztonságos” szcenárió – amely 1,5–2 °C közelében tartaná a felmelegedést – már eleve nagyon gyors globális kibocsátás-csökkenést és a század második felében óriási negatív emissziókat feltételez. Ezek a lépések a gyakorlatban politikailag és technológiailag is rendkívül nehezek. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a klímaérzékenység magasabb, az aeroszol-hűtés erősebb, mint gondoltuk, akkor a megmaradt szénbüdzsék még szűkebbek, a szükséges kibocsátás-csökkentés pedig még meredekebb. Egyes, „1,5 °C-kompatibilisnek” nevezett pályák fizikailag is egyszerűen irreálissá válhatnak.

Itt kapcsolódik vissza a COP30. Még ha a COP30 „sikeres” lett volna ENSZ-mércével – erős vállalásokkal és még szép beszédekkel – akkor is messze lett volna az elégségestől. A fő probléma nem csak az, hogy a klímapolitika lassú és megosztott. Hanem az is, hogy a hivatalos történet arról, hogyan tudjuk még elérni a célokat, talán túl optimista. Az ENSZ- és IPCC-kommunikáció gyakran azt sugallja, hogy az 1,5–2 °C még elérhető „ambiciózus” politikával. Hansen munkái viszont azt üzenik: ha komolyan vesszük a paleoklíma, az óceáni hőtartalom és az aeroszol részecskék jelzéseit, akkor a feladat sokkal nehezebb, mint amit ez a narratíva sugall.

Természetesen nem minden tudós ért egyet Hansen minden számával. Vannak, akik túl nagynak tartják az aeroszol-hatást, vagy kicsit túl magasnak a klímaszenzitivitást. Abban azonban egyre nagyobb az egyetértés, hogy a felső kockázati tartományra is jobban kell figyelni. Egy konszenzusra épülő rendszerben kényelmetlen azt kimondani, hogy az 1,5 °C-t talán már el is vesztettük, hogy a 2 °C előbb jöhet, mint gondoltuk, és hogy a Föld rendszerének nagy része – a jégtakaróktól az ökoszisztémákig – sérülékenyebb lehet a reméltnél. 

Ez nem azt jelenti, hogy el kellene merülnünk a kétségbeesésben, vagy fel kellene adnunk a klímavédelmet. De azt igen, hogy az őszinte klímapolitikának gyorsabbnak, mélyebbnek és józanabbnak kell lennie annál, ami ma az asztalon van – és nemcsak a konszenzus közepére, hanem az olyan tudósokra is figyelnie kell, akik, mint Hansen, hajlandóak felemelni a hangjukat, amikor úgy látják: a veszély nagyobb, mint amit a hivatalos narratíva hajlandó beismerni.